Még néhány óra, és váltunk: elhagyjuk a 00-ás éveket. Ki bánja? Hiszen tele volt vérrel és könnyekkel,  félelemmel, bizonytalansággal, katasztrófákkal és veszteségekkel. Pedig...

Emlékeztek, milyen érzésekkel vártuk egész addigi életünkben,  s  különleges kiváltságként  éltük meg az ezredfordulót. Izgatottan  néztünk elébe az eljövő friss-ropogós új éveknek, fogadalmakat tettünk, álmodoztunk, s mindenek előtt: reménykedtünk... Sokan föl is kerekedtünk, hogy egy számunkra különleges, kedves helyen, és/vagy szeretteink között  fogadjuk a 2000. évet. Kicsit mindnyájan újjászülettünk azon az utolsó '99-es éjszakán. Nem lehetett másként - pokoli századot hagytunk magunk mögött. Most milyen évtizedből lépünk a következőbe? 

Elolvasom »

Ma láttam egy magyar tévéhíradóban a taxisofőrt, aki a kórházba tartott egy szülni készülő nővel. Az élet úgy hozta, hogy az ő kezei közé jött a világra az a kisgyerek. Nem tette ki a nőt, féltve autója kárpitját, nem kérdezte van-e pénze, azt sem, hogy hol a férje... nem tett mást, mint amit tehetett: támaszt adott, s a két kezét, majd hívta a mentőket. Még a nevét se mondták el. Ellenben hosszan fókuszáltak a fagyott vértócsára (khm...).

El tudjátok képzelni, hogy ezt a férfit (vagy  nőt, és még huszat-harmincat azok közül, akik hasonló hétköznapi hősök... igen, azok!) - szóval, hogy őket félórás portréfilmben bemutassa a legnagyobb privát tévécsatorna, s a legolvasottabb napilap? Majd a közönség szavazatai alapján kitüntessék közülük a tíz legszimpatikusabbat? s hogy majd a díjat a tíz 'legcelebebb' politikus, színész, énekes, sportoló... adja át nekik az opera vagy egy palota színpadán?

Elolvasom »

Szombat délután

568 szervezet  50.000 tüntetője 5,5 órán át vonult az 5 fokos hidegben

Elolvasom »

Amikor a nácik elvitték a kommunistákat, hallgattam, mert nem voltam kommunista. Amikor elvitték a szociáldemokratákat, hallgattam, mert nem voltam szociáldemokrata. Amikor elvitték a szakszervezetiseket, nem tiltakoztam, hiszen nem voltam szakszervezetis. Amikor elvitték a zsidókat, nem tiltakoztam, hiszen nem voltam zsidó. Amikor engem vittek el, már nem volt, aki tiltakozhatott volna.   Martin Niemöller, német teológus

A Magyarországon egyre határozottabban menetelő szélsojobboldali militáns csoportok Nobeldíjra jelölt írók könyveit akarják megsemmesíteni. - hallom ma este vacsora közben a svéd köztévé kulturális híradójának bevezetőjében. A nappaliba sietek, s már látom is a Moszkva téren araszoló sárga villamosokat, miközben a műsorvezető az adás első riportja elé mond néhány, a svéd fülnek hihetelenül hangzó mondatot.   

Elolvasom »

E szóról sokunknak talán a film jut eszébe. Az itt látható jelenet beleillett volna - ám az egyik Stockholm központjában lévő metróállomás csarnokában történt a nyáron, alig este kilenc után. Caroline, az üvegfülke előtt elhaladó fiatal nő éppen fiának telefonál, hamarosan hazaér... ő volt, aki később elmesélte, ami ott az állomáson, nehány perc alatt a szeme előtt lejátszódott:  

 Caroline egy vacsora után igyekezett haza, amikor áthaladva a jegyellenőrzésen felfigyelt a keménykötésű kopasz ácsra. A férfi jobbkarját lendítve 'sieg heil' -t kiáltott. A következő pillanatban a szemből érkező barnabőrű fiúhoz lépett, s azt ordította az arcába: mi az francot keresel te ebben az országban! - s nyomatékot adva szavainak, mellbe rúgta a másikat. Az hanyadt esett, feje a kövezeten koppant. Megpróbált talpra állni, ám ekkor jött a következő rúgás, egyenesen az arcába.

Caroline pár évvel korábban maga is áldozatául esett egy futballmeccs után a bandájával randalírozó betépett suhanc öklének. Sosem derült ki számára, ki s miért tette ezt vele, az illető felszívódott a szombati tömegben. Akkor Caroline maga is átélte a földre küldött ember megalázott tehetetlenségét. Egyik szemét elvesztette. Hónapokba telt, mire újból utcára ment.

  Saját emlékei adták neki az erőt, vagy csak a jelenet kiváltotta sokk és düh - mindegy is már: a vérző arccal a kövön fekvő fiúhoz sietett, de még látta az elinaló másikat is. Odakiáltott a pénztárosnak, hívja a 112-t, miközben igyekezett elsősegélyt adni a sebesült fiatalembernek. Részletes személyleírása elegendő kiindulópontot jelentett a rendőröknek az agreeszív ács elkapásához. Azonban az ügy végkimenetelében - vagyis, hogy egy minden provokációt nélkülöző, rasszista támadás történt, nem pusztán egy péntekesti duhajkodás - ennek megállapításában, a bírósági tárgyalás menetében, az ítélet meghozatalában, illetve megalapozásában, fontos szerep jutott a térfigyelő kamerának.

Itt úgy hívják: vigyázó, őrző kamera. Az elnevezése magában hordja a viszonyunkat hozzá. Megbarátkoztunk vele. Sokáig tartott - és addig, sajnos túl sok Caroline-t és még több 'barnabőrűt' zaklattak, bántottak, raboltak ki, késeltek meg és rúgtak le. S vertek meg újságírót gyerekei szeme láttára, hajtottak hatvannal turisták közé óvárosi utcán, támadtak szamurájkarddal kutyát sétáltató nyugdíjasra, s ütöttek le utasok szeme láttára buszvezetetőt, s lőttek le nyílt utcán miniszterelnököt, s szurkáltak halálra  fiatal külügyminiszternőt.

Számtalan cikkben, parlamenti disputában, stúdióvitában és munkahelyi meg iskolai beszélgetésekben ágáltak a för és a mot (a mellette és ellene) táborához tatozók. Hogy lehetetlen megállítani az utcai agressziót - de lehetetlen köztereket megfigyelés alatt tartani egy jogállamban. Hogy nem lehet minden sarokra rendőrt állítani - de nem akarunk Nagy Testvért se. Elegünk volt a minden hétvégén szalagcímekben szállított meccsbalhékból, a szexuális zaklatások sorozatából, az agyontrámbált metrókocsikból, a festékkel telefújt hidakból és a százával ellopott biciklikből...

Megszólalt a király is (pedig nem szokott, csak karácsonykor) s pár mondattal valahogy megváltoztatta a dolgok menetét: szörnyű, ami történt - utalva a polikusnő meggyilkolására, mely az utolsó csepp volt az éveken át egyre csak telő pohárban - ám mindig is büszkék voltunk arra, hogy egy nyílt társadalomban élünk. Nem szeretném, ha ezt bármikor is fel kellene adnunk. 

Ennyiben maradtunk a királlyal. Végül is, a szabad társadalom eszméje meghatáriozó része a svédek kollektív tudatának, benne van a himnuszban is.

A dolog praktikus részét aztán rábízták a vigyázó-őrző kamerákra...Az igazi kontroll úgyis a sajtó dolga.

S az alapkédés az: mi értékesebb, mi fontosabb? A személyes integritás, vagy az élet. Egyesek személyi jogai vagy a közösség biztonsága? Az örjöngő szurkolók szabadsága vagy a többiek nyugalma? - rezonálnak a az erőszakot nem tűrő  bizonyos elvekből nem engedő, a komplikációkat kerülő, ám a kompromisszumot kereső, békességet kedvelő és szabad társadalmat preferáló svédek. ............................................................................................................................................................

Elolvasom »